Újdonságok hírcsatorna
Cartaphilus Könyvkiadó

Srapnel - WHARTON, William

WHARTON, William

Srapnel

Eredeti cím: Shrapnel
Fordította: Illés Róbert

Kategória: szépirodalom
Terjedelem: 208 oldal
Ár: 2490 Ft
ISBN-szám: 978-963-266-192-6
Kiadás éve: 2011

Srapnel - WHARTON, William megrendelése

Fülszöveg:
William Wharton (1925–2008) Albert Du Aime néven született Philadelphiában. Tizennyolc évesen megjárta a második világháború európai hadszínterét, majd a háború után művészettörténetből és pszichológiából szerzett diplomát a Kaliforniai Egyetemen. 1958-ban családjával Európába költözött. Hosszabb-rövidebb ideig éltek Olaszországban, Németországban és Spanyolországban is, végül Párizsban telepedtek le, és feleségével itt nevelték fel négy gyereküket.
Wharton elsősorban festőnek tartotta magát, és csak túl az ötvenen kezdett írással foglalkozni. Első regénye, a Madárka 1979-ben jelent meg, és azonnal el is nyerte a legjobb első regény az évi díját. Angolul összesen tíz könyvét adták ki: nyolc regényt és két önéletrajzi művet. Külön érdekesség, hogy élete utolsó évtizedében is folyamatosan írt, ám ezeket a műveket kizárólag Lengyelországban olvashatták rajongói, más nyelven ugyanis nem jelentek meg.
Lengyelül kiadott regényei közül először a Srapnelt foghatják kézbe a magyar olvasók. Wharton ebben saját háborús élményeit írja le néhol már-már sokkoló őszinteséggel, ám az egész művet most is áthatja a szerző finom humora. Hetvenöt évesen visszatekint élete meghatározó élményére, és végre rászánja magát, hogy elmesélje azokat a borzalmakat, amelyekről soha senkinek nem volt képes beszélni. Olyan elemi erővel ábrázolja a háború abszurditását, amellyel csak Az ötös számú vágóhíd vagy A 22-es csapdája versenyezhet. A Srapnel vitathatatlanul kiemelt helyet érdemel mind Wharton életművében, mind a második világháborús irodalomban.



Visszhang
(olvasói vélemények)
Beleolvasok!
(letölthető )
A könyvről megjelent kritikák
Ajánlott linkek
  • Nincs feltöltött link.

„Amikor a gyerekeink kicsik voltak, mindig azt akarták, hogy meséljek. Szerettem mesélni nekik, de voltak bizonyos történetek, amelyeket sose mondtam el. A mesélésre még fiatal srácként, nyolc-kilenc éves koromban szoktam rá, rémtörténeteket találtam ki a húgomnak.
A mesék nagy része, amelyeket a négy gyerekünknek meséltem, egy Franky Furbo nevű rókáról szóltak. Többnyire »ébresztő« történeteknek szántam őket reggel, amikor még frissek voltak ők is, meg én is, nem pedig esti meséknek.
Néha azonban a gyerekeink másmilyen történeteket akartak hallani, amelyeknek nem Franky Furbo a főhőse. Az én gyerekkori élményeimre voltak kíváncsiak, vagy olyan meséket követeltek, amik úgy végződnek, hogy »és boldogan éltek, amíg meg nem haltak«. A legidősebb lányunk »boldogan éltek« meséknek hívta ezeket. Nagy ritkán pedig »háborús történeteket« akartak, hogy meséljek arról, mi történt velem a második világháborúban.
Azokat a történeteket nem volt kedvem elmondani nekik, ezért megpróbáltam eltéríteni őket a szándékuktól. A gyerekek azonban elképesztően makacsok tudnak lenni, ezért amikor végül tényleg meséltem nekik a háborúról, akkor viszonylag vicces epizódokat idéztem fel arról, hogyan egészítettem ki az ellátmányomat, vagy hogyan bújtam ki különböző rendszabályok alól – csupa jelentéktelen esemény.
A háború számomra borzalmas trauma volt. Rettegtem, nyomorultul éreztem magam, és minden bizalmamat elveszítettem az emberekben, legfőképpen önmagamban. Rettenetesen rossz élmény volt.
Ezt a könyvet sem volt kellemes megírnom. Mélyre ásva előkerültek ifjúkorom vértől és bűntudattól bűzlő, eltemetett bűnei. Sok olyasmi történt velem vagy miattam, amire nem vagyok büszke, amire nincs mentségem: érzéketlenség, gyávaság, kapzsiság, csalás. Ezeket a történeteket soha nem meséltem el a gyerekeimnek. Az egóm nem volt elég erős ahhoz, hogy ezt elbírja, és talán még most, túl a hetvenötön sem vagyok elég erős hozzá. Majd kiderül.”