Újdonságok hírcsatorna
Cartaphilus Könyvkiadó

A holtaknak már mindegy - VIAN, Boris

VIAN, Boris

A holtaknak már mindegy

Eredeti cím: Les morts ont tous la même peau
Fordította: Ádám Péter

Kategória: szépirodalom
Terjedelem: 152 oldal
Ár: 2000 Ft
ISBN-szám: 978-963-266-155-1
Kiadás éve: 2011

A holtaknak már mindegy - VIAN, Boris megrendelése

Fülszöveg:

A Boris Vian-életműsorozat tizedik kötete (az itthon 1991-ben Minden hulla fekete címmel megjelent regény) a második volt a Vian által Vernon Sullivan álnéven publikált könyvek sorában. A holtaknak már mindegy szorosan kapcsolódik a Franciaországban annak idején hatalmas botrányt kiváltó első Sullivan-műhöz (Köpök a sírotokra), hiszen Boris Vian ebben a regényében is az amerikai feketéket sújtó rasszizmus ellen emeli fel a szavát, persze úgy, hogy – a sullivani hagyományokhoz hűen – mindeközben egy pergő cselekményű, gyilkosságokkal és buja erotikával fűszerezett történettel is megajándékozza az olvasót.
Bár az első Sullivan-regényekben Vian az akkoriban rendkívül népszerű amerikai krimiírók stílusát parodizálja, ezek a pastiche-ok szerves részét képezik az életműnek, hiszen Boris – aki számos más álnéven is publikált (novellákat, újságcikkeket, kritikákat stb.) – a Joëlle Bausset-ként, Bison Raviként vagy Vernon Sullivanként szignált műveiben is bizonyságát adja különleges tehetségének, és ezen írásokban is tükröződik a szerző sajátos világlátása és értékrendje. A Sullivan-regények mégis különleges helyet foglalnak el a viani életműben, mivel részben ezeknek az irodalmi tréfának szánt ál-fordításoknak, illetve a hozzájuk kapcsolódó botrányoknak és pereknek „köszönhető”, hogy Boris Vian saját néven kiadott műveit a kortárs közönség és kritika egyaránt elutasította, s így azok végül csak a szerző halála után váltak „kötelező olvasmánnyá”.

Takács M. József




Visszhang
(olvasói vélemények)
Beleolvasok!
(letölthető )
A könyvről megjelent kritikák
Ajánlott linkek
  • Nincs feltöltött link.

„– Ki vele, mit akar?
– Richardot ide nem engedik be – mondta. – Azt ígérte, ad ötven dollárt, ezért vagyok itt.
– Ötven dollárt? Van egyáltalán annyi pénze?
– Majd lesz, ha küld neki százat.
Mély lélegzetet vettem. Két kézzel megragadtam az asztal szélét, olyan erősen, hogy az öklöm is belefehéredett.
– És ha nincs száz dollárom?
– A főnökét biztosan érdekelni fogja, hogy magának egy színes bőrű a testvére.
– Nicket? Ha azt képzeli, hogy őt izgatja az ilyesmi, akkor nagyon téved.
A férfi egy kicsit elbizonytalanodott. Megint rám nézett. Tőlem aztán nézhetett. Néztek így már mások is rám, de öt év alatt volt időm megszokni az ilyesmit.
– Honnan ismeri Richardot? – kérdeztem.
– Egy bárban találkoztunk.
– Maga félvér, ne is tagadja – vágtam hirtelen az arcába. – Mutassa a körmeit!
A férfi felállt.
– Igazán sajnálom – mondta. – Mindenképp szükségem van arra a száz dollárra. Ha maga nem ad, majd ad valaki más. Valaki, akit egyébként maga is ismer.
Én is felkászálódtam.”