Újdonságok hírcsatorna
Cartaphilus Könyvkiadó

Elveszett mesék könyve I-II. - TOLKIEN, J.R.R.

TOLKIEN, J.R.R.

Elveszett mesék könyve I-II.

Eredeti cím: The Book of Lost Tales
Fordította: Tandori Dezső

Kategória: szépirodalom
Terjedelem: 728 oldal
Ár: 3990 Ft
ISBN-szám: 978-963-266-162-9
Kiadás éve: 2011

Elveszett mesék könyve I-II. - TOLKIEN, J.R.R. megrendelése

Fülszöveg:
J. R. R. Tolkien több mint ötven éven keresztül írt, és kéziratrészletek halmazaként fennmaradt főművének, A szilmarilok című mítoszfüzérnek általunk ismert változatát édesapja halála után Christopher Tolkien állította össze négy évig tartó munkával. Noha ez a mű ebben a formában elég jól megmutatja, hogy milyen jellegű, történetvezetésű, alapcselekményű mitikus hagyományt szeretett volna Tolkien a közönség elé tárni, mégsem az ideálisan elképzelt „végső”, a szerző minden gondolatát tükröző változat került kiadásra. Hogy ezt a hiányt pótolja, de ne sértse meg szerkesztői kiegészítésekkel a hagyatékot, a szerző fia 1983 és 1996 között egy tizenkét kötetes sorozatban a teljes hagyatéki anyagot közzétette, a fennmaradt töredékes, befejezetlen, többváltozatú formában – rengeteg elkülönített magyarázó, értelmező szerkesztői megjegyzéssel kísérve. A The History of the Middle-earth vagyis a Középfölde Históriája sorozat, illetve ennek első két kötete, az Elveszett mesék könyve ebben a különös formában lett népszerű forrása a tolkieni mitológia rejtett kincsei, az alapművekből meg nem ismerhető mélységei iránt érdeklődő Tolkien-rajongóknak.
Ez a könyv nem mély értelmű, de könnyed történetvezetésű mese, mint A Hobbit, nem eposzi mélységű nagyregény, mint A Gyűrűk Ura, és nem is olyan finom, letisztult, légies és mégis mély szomorúságot hordozó mítoszfüzér, mint A szilmarilok – jóllehet cselekményében ez utóbbival mutat sok rokon vonást. Stílusa, világképe, írói eszközrendszere talán szokatlan lesz azoknak az olvasóknak, akik csak a „klasszikus” Tolkien-műveket ismerik, mégis azt kell mondanunk, fontos olvasmány mindenkinek, aki szeretne közelebb kerülni a Tolkien műveiből kibontakozó XX. századi mitológiai rendszerhez.
John Ronald Reuel Tolkien (1892–1973) a XX. század egyik legnagyobb írója, utolérhetetlen nyelvkreátor és mítoszteremtő.
Bár filológusként számos színvonalas tudományos munkát is publikált (az ő és leedsi kollégája, E. V. Gordon nevéhez fűződik a Sir Gawain és a Zöld Lovag című középangol románc mai napig is használt modern kiadása, és Tolkien írta a mindmáig legfontosabb cikket a Beowulfról), Tolkien hírnevét mégis azok az írásai alapozták meg, amelyeket először csak magának és gyermekeinek szánt. A Nagy-Britanniában 1937-ben megjelent The Hobbit című könyv volt az első, amely Középfölde világát és a finoman, ötletesen és kreatívan beépített irodalom- és kultúrtörténeti forrásokat megnyitotta az olvasók előtt. A Hobbitot követő tizenhét év során született meg A Gyűrűk Ura, mely 1954–55-ben jelent meg először, három kötetben. Sikere arra bátorította Tolkient, hogy visszatérjen a cselekmény hátteréül szolgáló mitológiai történetekhez, amelyeket 1917 óta csiszolgatott. Élete végéig dolgozott nagy vágyán, A szilmarilok sajtó alá rendezésén, ám a számtalan változatból sosem tudott összeállítani egyetlen, összefüggő szöveget.



Visszhang
(olvasói vélemények)
Beleolvasok!
(letölthető )
A könyvről megjelent kritikák
Ajánlott linkek
  • Nincs feltöltött link.

„Örömujjongás harsant megannyi torokból. Íme, a föld, amit Kulullin meglocsolt, karcsú hajtást hajtott, ennek kérgéből áradt a nagy aranyszín fényesség. De a hajtás terebélyes lett hamar, hét óra alatt csodás formájú fává növekedett, és ágalombja alatt a valák népe jól elfért. Törzse szépen, hibátlanul növekedett, semmi sem törte meg kérgének simaságát, amely halvány sárga fénnyel izzott, magasan a föld felett. Aranyfényt sugárzó nagy faágak növekedtek minden irányba, és az ágakon ragyogó szélű zöld levelek jelentek meg. A fából már erős, tiszta fény áradt, de ahogy a valák bámulták, a fa pazar bőséggel virágozni kezdett: az ágakat arany virágok hosszú fürtjei lepték el, mint miriádnyi apró lámpa, s csúcsaikból édes hangok kíséretében a fény a földre hullt.
Tizenkét órája volt már, hogy kihajtott Lindeloksë, s ekkor valami más fényesség támadott, a sárga aranyba tiszta ezüst villanások hasítottak, hát a valák mit láttak, hogy odanéztek: a fények onnét szökkentek, ahová Silindrin folyama ömlött. Gyöngyszín kérgű gyenge hajtás tűnt elő a földből, és Laurelinhez hasonlóan fürgén növekedni kezdett, és növekedése közben Laurelin sápadni kezdett, virágainak ragyogása halványult, míg végül lágyan, álomszerűen izzottak csak: a másik viszont megerősödött, látták mind a körülállók, hogy alakra kezd olyan szép lenni, mint társa, sőt, mintha az Aranyfát feledtetni akarná büszkén, mintha már szebb is lett volna, törzse formásabb és karcsúbb, kérge selymes, felső ágai vastagabbak és szerteágazóak, lombozata dúsabb, sűrűn növő nagy kékeszöld levelei dárdahegyekként meredeztek.”