Újdonságok hírcsatorna
          Szerzőink



BUJDOSÓ István 
(1971 Pécs - )


A szerző általunk megjelentetett könyvei:

BUJDOSÓ István: Hal a vízben

Ami történt, régen történt. Nem emlékszem már minden részletre. Hol jártam iskolába? Hol dolgoztam? Szerintem ez annyira nem fontos, bár bizonyára hozzájárult mindahhoz, ami most vagyok.
Pécsett kezdtem a gimnáziumot a nyolcvanas évek közepén, majd a családunk Németországba disszidált, ott vártuk ki a rendszerváltást. Akkoriban még működött Bajorországban, egy Kastl nevű, aprócska faluban a magyar gimnázium, ahol másfél évet húztam le az idegenbe szakadt hazánk fiainak külföldön született csemetéi és a megkésett disszidensek hozzám hasonlóan bizonytalan sorsú utódai között. Tanultam németül, angolul, franciául, és hagytam, hogy csodálják közepes zongoratudásomat. Kívülálló voltam. Néhány évvel később haza is zavartak minket, hiszen az újraegyesült Németországnak nélkülünk is volt elég baja.
A volt osztálytársaim már jogra, közgázra és orvosira jártak, és a demokráciát éltető szlogenek mögül imádták a nyugati jólétet, amíg én disznókat tereltem egy faluban, majd segédmunkásként tejet pakoltam egy ábécében. Kívülálló lettem. Koravén húszéves. De amikor már két hónapja csaposként dolgoztam egy kocsmában, és piszkosul untam a részegek dumáit is, arra gondoltam, azzal még talán nem adom el a lelkemet, ha leérettségizem.
A Dolgozók Önálló Gimnáziumából a katonaság elől a bölcsészkarra menekültem, német szakra. Imádtam. A vége felé megnősültem, és mivel pénzem nem volt, de szerencsém annál inkább, tolmácsként helyezkedtem el a helyi húsipari cégnél. Egy évvel később a Nyelvtudományi Tanszéken tanársegédi állást kaptam, ahol mondattant és logikát tanítottam, mellette pedig magánvállalkozásban fordítottam a lassan, de biztosan növekvő vevőkörömnek.
Jól mentek a dolgok. Röpke egy év alatt meg is változott minden. A sors összehozott a második feleségemmel, így hát, bármilyen nehéz is volt, el kellett válnom, s közben arra is rájöttem, nem leszek nyelvész. Pénzem nem volt, munkám is csak elvétve akadt, a rokonok persze sopánkodtak, de én úgy éreztem, végre igazán élek.
A munka aztán ismét rám talált. Könyveket kezdtem fordítani. Egyet, kettőt, hármat... Egyre többet. Két évvel később már húsz alvállalkozó hordta a fordításokat az irodámba. Azt hittem, én vagyok a király. Pedig nem én voltam. A növekedést ugyanis nem tudtam jól menedzselni, a mennyiség a minőség rovására ment. Kudarc. Van ilyen. Nem játszottam tovább a cégvezetőt, becsuktam a boltot. Egyedül akartam dolgozni, de ekkor még nem jött el a visszavonulás ideje. A Pécsi Tudományegyetem újra megtalált, és több mint két éven át próbáltam a tanulmányi rendszer üzemeltetőjeként érezhető javulást elérni a nyilvántartásban. Biztosra vettem, hogy én leszek a megváltó, aki megoldja az egyetem minden baját. Amikor beláttam, hogy nem fog sikerülni, a „Pécs, Európa Kulturális Fővárosa” program akkor kinevezett művészeti igazgatója felkért, hogy irodavezetőként támogassam a tevékenységét, amit én örömmel el is vállaltam, és lelkesen kamatoztattam az előző munkahelyemen szerzett programozói tapasztalataimat. Persze itt is azt hittem, hogy én vagyok a legfontosabb. Pedig itt sem én voltam. A politikai és hatalmi játszmák egy év leforgása alatt olyan mederbe terelték a dolgokat, amelyben sem a művészeti igazgató, sem közvetlen munkatársai nem akartak részt venni, így 2008 elejére végre megvalósult az álmom: otthon ülhettem egész nap, könyveket és üzleti szövegeket fordíthattam.
Regina lányunk ekkor látta elérkezettnek az időt, hogy megszülessen, és engem válasszon apukájának. Úgy érezte, talán most már elégszer értette meg velem az élet: nem vagyok sem különleges, sem kívülálló. Egy évvel később a válság elérte a fordítói piacot is. Így egyik napról a másikra időmilliomos lettem, és az egyéves lányommal töltöttem szinte minden percemet. Ebben az időszakban íródott az első könyvem. Mondhatni, magától. Épp csak átszűrődött rajtam. Életem legszebb hónapja volt.
Persze az ember nem maradhat örökre bevételi források nélkül. De munkát találni nem mindig könnyű. Én sem találtam. De hagytam, hogy a munka megint megtaláljon. Azóta egy informatikai cégnél dolgozom irodavezetőként, ahol most már próbálom a lehető legkevésbé előtérbe helyezni magam, és igyekszem nem újra elkövetni a régi, világmegváltós hibáimat, mert ma már tudom, még ha néha el is felejtem, hogy ez az egész csak játék. És ha tudjuk, hogy játék, akár még jól is játszhatjuk.