Újdonságok hírcsatorna
Cartaphilus Könyvkiadó

Naplók (1950-1962) - PLATH, Sylvia

PLATH, Sylvia

Naplók (1950-1962)

Eredeti cím: The Journals of Sylvia Plath
Fordította: Lázár Júlia

Kategória: szépirodalom
Terjedelem: 677 oldal
Ár: 5980 Ft
ISBN-szám: 963-9303-90-9
Kiadás éve: 2004

Épp most kelt el az utolsó példány.


Fülszöveg:
Mándy Iván nagyra tartotta prózaírói tehetségét. Zúzódás címen megjelent verseskötete kultikus tárgy lett Magyarországon. Harminc évet és négy hónapot élt.
Sylvia Plath 1932-ben született Amerikában, és 1963-ban halt meg Angliában. A zajos utókor nyilvánosan taglalta öngyilkossága körülményeit. Sokan szerették, sokan nem. Csípős volt a nyelve, éles a tekintete. „Szenvedélytelen, fehér fényű nap ragyogott magasan az égről. Szerettem volna addig köszörülni magam rajta, míg olyan szent és vékony és lényegbe vágó leszek, mint a kés pengéje”, írta Az üvegburában. Nem érhette be félmegoldásokkal. Nem hitt az amerikai csodában, Angliában akart élni. Hitt a munkában és a szerelemben. Éppen úgy vágyott a boldogságra, mint bármelyik átlagember. A művész mérnöki precizitással építette fel a magánéletét, melyben minden függönyrojtnak szerepe volt, a magánember művészi tökéllyel tette tönkre azt.
A becsvágyó diáklány elnyert egy cambridge-i ösztöndíjat, és vele Anglia későbbi koszorús költőjét, a kiugróan tehetséges és kiugróan jóképű Ted Hughest. 1956 februárjában találkoztak először, és júniusban már össze is házasodtak. Két gyerekük született, és boldogan éltek, míg meg nem jelent a színen a másik nő. Hughes nem akart válni, Plath ragaszkodott hozzá. Megszállottan dolgozott, naponta több verset írt, és tudta, hogy ezek a versek híressé teszik a nevét. Közben kifestette az új lakást, dolgozott a BBC-nek, majd szétrobbant az energiától. 1963. február 11-én magára nyitotta a gázcsapot, miután gondosan eltömített minden rést, és az emeleten alvó gyerekek ágya mellé odakészített egy csésze tejet és egy vajaskenyeret.
Hogyan hagyhatott magára egy másfél- és egy hároméves gyereket? A férje okozta-e a halálát? Életrajzírók, pszichológusok, olvasók hada küszködött ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel. Maga Ted Hughes is, amint az a közvetlenül a halála előtt kiadott verseskötetéből, a Születésnapi levelekből kiderül.
A férj a hagyaték gondos őrizője volt, a Naplók első kiadása 1982-ben jelent meg. A felére zsugorított anyagot vágások szabdalták, névváltoztatások tették szalonképessé. Ez a kiadás először közli a teljes, csorbítatlan, szerkesztetlen szöveget.
„Szín fut a tetthelyre, bíborsötét”.



Visszhang
(olvasói vélemények)
Beleolvasok!
(letölthető )
A könyvről megjelent kritikák
Ajánlott linkek
  • Nincs feltöltött link.

„Nem hiszek Istenben, mint az égen lábat lógázó kedves atyában. Nem hiszek abban, hogy a szelídeké lesz a föld. A szelídeket észre sem veszik, miközben eltapossák. Megrohadnak a háború, az üzlet, a művészet talaján, szétbomlanak a tavaszi esők áztatta, meleg földben. A bátrak, a nagyszájúak, a kegyetlenek, az életrevalóak, a forradalmárok, a hatalmasok azok, akik átmasíroznak a vasalt bakancsuk alá simuló lágy, engedelmes húson.
(…) Nem hiszem, hogy a szó szoros értelmében van élet a halál után. Nem hiszem, hogy az én énem vagy szellemem elég egyedi, elég fontos ahhoz, hogy a temetés után fölszárnyaljon az áldott, rózsaszín felhők közé, a mennybe. Ha elhagyjuk a testünket, ahogyan kell, semmivé válunk.
(...) Az emberi agy ennyire korlátozott, csak önkényes mennyországot teremthet, és a kényelem, amivel felruházza csak a naiv emberi tapasztalást tükrözi, nem több annál. Nem: talán egyszer arra ébredek, hogy égek a pokolban. De nem hiszem. Szerintem egyszerűen kialszom, mint a gyertya. A sötétség az alvás, a sötétség bágyasztó varázslat, a sötétség a halál, a fény, az ébredés hiánya. Vérzik a szívem minden csatamezőn elesettért, aki azt gondolta: „Én én vagyok, ennyit tudok, és úgy halok meg, hogy nem tudja senki más.” Sejtem, hogyan történhet – harmadszor csapódik össze fejed fölött a víz, minden belső életnedv elszivárog, kiüresedsz. Az agy összezúzódik, a tartalma elpárolog. Hiszen a fejünkben tárolt képek nélkül minden elillan, marad a semmi. Antoine de St. Exupéry gyászolja valahol egy társa elvesztését, és lényének titkos kincsestárát, mely vele veszett. Szeretem Exupéryt, újra kell olvasnom, beszélni fog hozzám, nem lesz halott, nem múlik el. Van élet a halál után? A papíron tovább élő szellem, az utódban tovább élő hús? Lehet. Nem tudom.”