Újdonságok hírcsatorna
Cartaphilus Könyvkiadó

Lélegzethinta - MÜLLER, Herta

MÜLLER, Herta

Lélegzethinta

Eredeti cím: Atemschaukel
Fordította: Nádori Lídia

Kategória: szépirodalom
Terjedelem: 336 oldal
Ár: 2900 Ft
ISBN-szám: 978-963-266-137-7
Kiadás éve: 2010

Lélegzethinta - MÜLLER, Herta megrendelése

Fülszöveg:
Herta Müller 1953-ban született a bánáti Niczkyfalván, Romániában. 1987 óta Berlinben él. Műveiért számos német és nemzetközi díjjal tüntették ki. 2009-ben Nobel-díjat kapott.

Lélegzethinta című regényét Oskar Pastior késő-dadaista költővel együtt tervezte megírni. Pastior a saját lágerélményeit osztotta meg vele, de 2006-ban bekövetkezett halála véget vetett a közös munkának. Herta Müller a jegyzetek felhasználásával, egyedül írta meg a regényt, amely óriási visszhangot váltott ki hazájában és külföldön. A könyv hozzájárul annak az évtizedekig elhallgatott traumának a feldolgozásához, amelyet a német polgári lakosság élt át a második világháború után.

Leo Auberg nagyszebeni kamaszfiú még nem tudja, mit jelent, ha valakit elvisznek az oroszok. Egyet akar csupán: minél messzebb utazni a kisvárosból, ahol, úgy tűnik, mindenki az ő homoerotikus kalandjait figyeli.
Öt évet tölt egy kelet-ukrajnai láger poklában. Megismeri az éhséget és a tetveket, megtanul szenet lapátolni és koldulni. Megérti a kegyetlenség és jóság bonyolult egyensúlyát. És megtapasztalja a lágerboldogságot.
Leo Auberg Köves Gyuri német testvére a Sorstalanság ikerkönyvében.
A Lélegzethinta a Nobel-díjas német írónő, Herta Müller megrázó, költői erejű és dokumentum-hitelességű regénye.

„És 60 évvel később ezt álmodom: Másodszor, harmadszor, de van, hogy hetedszer deportálnak. A kúthoz támasztom a gramofontokot, és téblábolok az appellplatzon. Nincsenek brigádok, nincs nacsalnyik. Nincs munkám. Az egész világ elfeledkezett rólam, a lágerparancsnokság is. A lágerveterán-tapasztalataimra hivatkozom. Mégiscsak van egy szívlapátom, a nappali és éjszakai műszak, ha én csináltam, egy műalkotás volt, ezt magyarázom. Nem akárhonnan szalajtottak, tudok én ám, nem is akármit. Értek a pincéhez meg a salakhoz. Nézzék, az első deportálásomból ide, a lábszáramba nőtt egy bogár nagyságú, kékesfekete salakdarab. Úgy mutatom a helyet a lábszáramon, mint egy hősi érdemérmet. Nem tudom, hol aludjak, itt minden olyan új. Hol vannak a barakkok, kérdem. Hol van Bea Zakel, hol Tur Prikulitsch. A bicegő Fenya mindegyik álmomban más és más horgolt kabátkát visel, felette mindig ugyanazt a vállszalagot fehér kenyeresruhából. Azt mondja, nincs lágerparancsnokság. Úgy érzem, nem törődik velem senki. Senkinek nem kellek itt, de nem is mehetek innét semmiképpen.”