Újdonságok hírcsatorna
Cartaphilus Könyvkiadó

Max Tivoli vallomásai - GREER, Andrew Sean

GREER, Andrew Sean

Max Tivoli vallomásai

Eredeti cím: The Confessions of Max Tivoli
Fordította: Dezsényi Katalin

Kategória: szépirodalom
Terjedelem: 336 oldal
Ár: 3900 Ft
ISBN-szám: 978-963-266-103-2
Kiadás éve: 2009

Max Tivoli vallomásai - GREER, Andrew Sean megrendelése

Fülszöveg:
Max Tivolit kettős átok sújtja: egész életében egy és csakis egy nőt szeret, öregemberként, ifjúként, gyerekként… sajnos szívet tépően ebben a sorrendben. A másik átok ugyanis az, hogy öregemberként látja meg a napvilágot, s attól fogva fiatalodik visszafelé. És ami a lényeg: teste a lelkével soha, egyetlen percig sincs szinkronban. Hihetetlen sors, csak keveseknek adatik meg, hála legyen Istennek. De akivel megesik, annak van mit megosztania kortársaival és az utókorral.

Andrew Sean Greer két tudós gyermeke. A Brown Egyetemen tanult kreatív írást. Miután évekig dolgozott New Yorkban taxisként, nevelőtanárként, tévésként és sikertelen íróként, a Montana állambeli Missoulába költözött, és újabb diplomát szerzett a Montana Egyetemen. Innen Seattle-be, majd San Franciscóba települt át, ahol jelenleg is él, bár a New York Public Library Cullman Center munkatársa. A 2004-ben megjelent Max Tivoli a második regénye – ezzel robbant be az irodalmi köztudatba.

„Elbűvölő regény. Olyan nagyszerű, akár Proust és Nabokov, de mindehhez a mélységes kiábrándultság parfümös, elegáns stílusa társul… Max így ír: »Az élet rövid és keserű, de szerettem.« Megrendítően fonák létét kifejezően, árnyaltan ábrázolja, és átütő erővel jeleníti meg az emberi sors különös voltát és elfojtott diszharmóniáját.”

John Updike a regényről, a The New Yorkerben



Visszhang
(olvasói vélemények)
Beleolvasok!
(letölthető )
A könyvről megjelent kritikák
Ajánlott linkek
  • Nincs feltöltött link.

„– Tudok százig számolni, mert a papám tanár, és megtanított rá.
– Én meg ötvenig tudok. Nagyanyám ugyanis ennyit talált helyénvalónak a korombéli gyermek számára.
Hughie ezen elmélázott, aztán úgy döntött, hogy elégedett a válasszal. Felnézett a vastag, fekete felöltőjükben körülöttünk bóklászó emberekre. Feszülten figyelt; mint később megtudtam, varázserőt tulajdonított magának, aki, ha szépen kérik, rá bírja venni a fákat, hogy hajbókoljanak a rét végében. Aztán felém fordult, olyan arckifejezéssel, mint aki elhatározásra jutott.
– Én megeszem a papírt.
– Tényleg?
Büszkén bólintott.
– Eszem is mindig.
Nem fárasztom önöket a beszélgetés további részleteivel. Miként a déltengeri bennszülöttek, ha idegennel találkoznak, rituálisan felsorolják őseiket, mi is végigmentünk a gyerekkor ceremóniáin, ami ahhoz szükséges, hogy két fiú eldöntse, barátok lesznek-e vagy ellenségek. És ahogyan a bennszülöttek teszik, mi is távolba köpő versennyel végeztük, és mivel én nyertem, ez olyan helyet biztosított számomra Hughie szívében, amely a legkülönfélébb kellemetlen akadályokat leküzdve, legalább ötven-egynehány évig megmaradt.”